Péntek este egy baráti társaságban órákig néztem, hogyan dolgozik egy karikaturista. A karikaturistát mindenki ismeri. Ő az, aki elé leülünk, gerincünket kiegyenesítjük, arcunkat enyhén oldalt fordítjuk - szemet mozgatni, pislogni, mosolyogni szabad! -, így maradunk negyed óráig, és várjuk, hogy végre megtudjuk, mit lát belőlünk a többi ember. Vásárokon, össznépi mulatságokon találkozhatunk velük leggyakrabban, ahol nagyszerű szórakozást nyújtanak kicsiknek, nagyoknak. Mégis, az igazi karikaturista nagy művész. Az egyik legnagyobb. A jó karikaturista úgy rajzolja le az embert, hogy minden jellegzetes vonását aránytalanul, természetellenesen eltorzítja, a kép végül mégis esztétikus és sokatmondóan hiteles lesz. Kicsit teltebb a szád a szokásosnál? A karikaturista keze alatt felfúvódott, súlyos ajkaid egyik füledtől a másikig – mint két vastag kolbász – lesznek felaggatva. Szarkaláb tanyáz a szemed sarkában? A rajzon majd szédítő árkokként hasítják fel halántékodat. Kicsit jobban kinőtt az állad a kelleténél? Retteghetsz, mert mint egy formátlan bunkósbot, úgy fog kidudorodni vigyorgó képedből. A karikatúra mégis híven tükrözi vissza arcodat, úgy, ahogyan még sosem láttad, és ahogyan mindenki más látja. Az első döbbenet után belátod, hogy a rólad készült karikatúra jóval jellegzetesebb, tartalmasabb, mint tenmagad. 

 

Péntek este, mialatt a fürge tust lestem, arra gondoltam, hogy a zenésznek éppúgy kellene tekintenie a kottára, ahogyan egy karikaturista tekint a modelljére. A zenész vegye észre a jellegzetességeket és legyen képes kiemelni azokat a kottafejek átláthatatlan zűrzavarából. Túlozza el azokat, hogy megértsem, miről szól a darab, hogyan képzelhette a szerző és hogyan hallja magában a zenész. Tudjak a zenén nevetni, vagy megdöbbeni, de mindenképpen legyen karakteres, akár groteszk. Másnap, szombat este, Csáki András koncertjén a Nádor teremben erről meg is bizonyosodtam. 

 

Amilyen jellemvonásokat észre lehet venni a különböző korok zenéjében, azt Csáki András észrevette, majd magabiztos, de nem hivalkodó gesztusokkal felerősítette, és tökélyre munkált technikával átemelte hangszerére. Műsorában, amely öt évszázad zenéjét fogta át, minden szám bizonyította a gitáros éleslátását, stílusismeretét, zeneértését. A koncertet nyitó Dowland fantázia után Bach e-moll szvitje hangzott el. A darabban, amely a gitáron játszható szvitek közül az egyik legsúlyosabb alkotás, ezért a játékos könnyen kifárad, elveszti figyelmét, egyetlen ütem sem hangzott el közömbösen, minden hang része volt a koncepciónak. A prelúdium valóban jól előlegezte meg a nagy formátumú művet, a tánctételek valódi táncokként, a gyors tételek valódi gyors tételekként szólaltak meg, kicsit eltúlzottan, de kompromisszumok, engedmények nélkül kiemelve a darabok korhű alkatát. E mellett figyelmet érdemelt a barokk többszólamúságnak a gitártól szokatlan erejű megnyilvánulása is. Végighallgatva a művet, el kell ismerni, hogy csak ezzel a koncepcióval válhat némileg sejthetővé, mit jelenthetett Bach számára szvitet írni, milyen jelentőséget tulajdoníthatott az egyes tételek karakterisztikájának, a sorrend dramaturgiájának. Paganini Grande Sonata-jának profilját hasonlóképpen határozott ívekkel rajzolta meg Csáki András. A virtuozitás ennek a műnek csak egyik olyan vonása, amelynek előtérbe helyezésével életre kelt az eredetileg hegedű-gitár formációra komponált duó. Egyebek mellett a lassú tétel dallama, amely egészen valószínűtlenül éneklőn hangzott a pengetős hangszeren, a variációs tétel kromatikus jégpályái és tremolószikrái emelték csúcsra az előadást.

 

A második félidő Albeniz és Tarrega műveinek túlsúlyával a spanyol zenei világ gazdagságát idézte meg. Albeniz két műve, a Sevilla és a Granada, hibátlan eredetiséggel szólalt meg, jól tükrözve a művész személyes vonzalmát is a stílushoz. A hallgatóság különösen hálás lehet Tarrega – valójában Julián Arcas - Traviata-fantáziájának előadásáért, amelyet összetettsége, mondanivalója, kifejezésmódja a romantikus gitárirodalom nagy jelentőségű művei közé emel. Agustín Barrios Mangoré rákövetkező d-moll keringőjének tempóját valamelyest túlpörgetettnek éreztem, ami már a dallam líraiságának kiteljesedését is akadályozta. Ez azonban merőben szubjektív. A hallgatóság tempóérzete egyénileg változó, nem is lehet elvárni, hogy a művész igazodjon ehhez. Visszagondolva azonban a koncert korábbi szakaszaira, úgy véltem, hogy Csáki András előadásában minden darab enyhén gyorsabb, agilisabb, energikusabb volt, mint amit természetesnek éreznék. Ez nem ment a karakterek kárára, a koncert legfőbb erőssége ez volt, azonban a meghittség, nyugodtság, elmélyülés megnyilvánulásaira, melyekre nagyobb igényem lett volna, még várnunk kell a nagy jövő előtt álló művésznél. Az ifjú Haydn mondta: „A szimfóniák 2. tételéhez meg kell öregedni”. Nos, Csáki András szerencsére még nagyon fiatal. 

 

A ráadások előtti zárószám, Tarrega: Velencei karneválja, végképp meggyőzött arról, hogy a jó karikaturista és a jó zenész egy tőről fakad. Túl azon, hogy a bevezetést és a témát nem lehet eltúlzott expressziók nélkül megszólaltatni, az egyes variációk éppúgy mosolyt csaltak az arcokra, mint amikor a nézők szeme láttára a karikaturista egy-egy lendületes mozdulattal új, torz vonást vet a papírra. Csáki Andrást a közönség három ráadás után engedte csak le a színpadról. 

 

A karikaturista karikatúrát formál, a zenész karaktert. Egyébként észrevette már valaki, hogy e két szó: karakter és karikatúra, mennyire hasonlít egymáshoz?

 

Déri Gábor