A gitárirodalom túlnyomó része kevés ponton köthető a kanonizált klasszikus zenei szerzőkhöz. A gitáros körökben közismert és közkedvelt szerzők neve a többi komolyzenész számára legtöbbször semmit sem mond. Két olyan terület van, ahol szorosabb ez a kapcsolat: a lant-irodalom, elsősorban Bach művészete, illetve a kortárs komolyzene színtere.

 

A 24. Mini-Fesztivál a Művészetek Palotájában utóbbi miatt volt különlegesen fontos esemény számunkra. Január 27. és 29. között egy kamaraest, egy trióhangverseny, a THReNSeMBLe koncertje és egy zenekari koncert volt terítéken. Az érdeklődés sajnos mérsékelt volt, a siker szintén, és összességében egy közepes, de érdekes és tanulságos fesztiválprogramot hallhattunk. A koncertek alapján ugyanis kirajzolódtak a kortárs magyar zene főbb irányvonalai, volt részünk inspiráló momentumokban és néhány katartikus élményben is. Úgyhogy a fanyalgás helyett inkább ezekről beszélek egy kicsit.

Talán meglepő, de az elhangzó művek jelentős része a funkciós zenei hagyományból táplálkozott. Nagyon domináns volt az a kortárs zenei irányzat, amely a bartóki, de inkább kodályi vonalat követi, abból táplálkozik, azt fejleszti tovább, esetleg dekonstruálja valamilyen módon. Durkó Zsolt, Bozay Attila, Hollós Máté, Vántus István, Kocsár Miklós, Olsvay Endre most elhangzott munkáit talán ide sorolnám. Ezek a zenék nem könnyen, de érthetőek. Mind hangzásukban, mind struktúrájukban érdekes, élvezetes momentumokat fedezhettünk fel bennük. A „kortárs light” darabjai ezeknél jóval egyszerűbbek. Látványosak, gyakran könnyűzenei és jazz-elemekből építkeznek, igazi közönségkedvencek. Tóth Péter ütősökre írt Caprice-e, Dubrovay László III. zongoraversenye, valamint Gyöngyösi Levente II. szimfóniája ilyenek voltak. A jazzes  elemeket idéző darabok közül a pálmát nálam a fiatal Virágh András Gábor szaxofonra és zongorára írt Tetrája vitte, ahol a csinos Seleljó-nővérek átszellemült előadása a kortárs jazz legérzékibb pillanataira emlékeztetett. Az értelmiségi fiatalok körében máig népszerű minimalizmus – sajnos inkább Philip Glass, mint Steve Reich – hatásai is erősen érezhetőek voltak néhány kompozíción. Horváth Barnabás Hat etüdjében konkrétabban, a „kortárs light”-ban magától értetődően, Sugár Miklós Jubileumi gondolatok című zenekari kompozíciójában csak helyenként volt domináns a repetíció. Sok szerző elsősorban arra törekedett, hogy a hangszerekben rejlő lehetőségeket, rendhagyó zajokat, különleges technikai effekteket minél jobban kiaknázza. Szokolay Zoltán vonósokkal, Bánkövi Gyula rezesekkel futotta meg ezt a kört. Az utolsó koncertre már a legtöbb ilyet jól ismertük, s önmagában ez az „effekt-zene” nem mondott sokat. Huszadik századi gitárdaraboknál gyakran találkozunk ilyesmivel, a bravúr az, mikor ezek a zajok képesek egy nagyobb zenei összefüggés szolgálatába állni. A THReNSeMBLe együttes koncertjén – mely a fesztivál legjobbja volt – találkozhattunk két ilyen produkcióval, sajnos egyik sem magyar szerző műve volt. Yannis Kyriakides paramyth (088) című darabja elektronikusan torzított beszédhangot ötvözött élő hangszeres zenével, Georg Friedrich Haas Sextetje pedig egészen gyönyörű, és dramaturgiailag is szépen felépített kompozíciónak bizonyult. Mindkettő a formabontó kortárs zene szép példája, és katartikus élményt nyújt. A hazai felhozatalból egyetlen ilyet tudnék mondani, ez pedig Madarász Iván harsonára és zongorára komponált darabja, a Tryptichon volt. Említésre méltó még az a két szellemes – inkább összművészeti, mint tisztán zenei – performansz is, amit a THReNSeMBLe koncertjén láthattunk. Tornyai Péter Abfall Musik-ja azzal a zenei „hulladékkal” játszik, ami egy koncert közben mintegy mellékesen termelődik, Horváth Balázs Cirkuszoidjában pedig egy kvartett és egy ütős játszadozik egymástól függetlenül a színpadon.

 

A Mini-Fesztiválon azt láthattuk, hogy a kortárs zenében tulajdonképpen bármit meg lehet csinálni. Az átjárás a posztromantika, a jazz, a minimalizmus és a legextrémebb irányzatok között is természetes volt. Persze a közönségsiker nem mindegyik stílusban garantált, de többségükben talán nem is ez a cél, és ez így van rendjén.

 

Gitárzenét idén a négy koncert egyikén sem hallottunk – tavaly egyébként igen: Sári József 8 könnyű kamaradarabját Csáki András előadásában-, s habár ezen egyáltalán nem lepődtünk meg, a „miért?” kérdését mégis érdemes felvetni. A válasz lehetne az, hogy a gitár szólóhangszer, szólókoncert pedig nem volt a programban – valószínűleg arra nem futotta a költségvetésből, a Fesztivál bizonyára így sem könyvelhet el nagy profitot. Udvarias, gyakorlatias magyarázat lehetne, azonban talán más is van a háttérben. És itt csatolnék vissza a bevezetésben említettekhez. A gitáros társadalom ugyanis ritkán játszik kortárs műveket. Gitáros műveket játszik, melyeket a zenésztársadalom számára ismeretlen, zeneesztétikai szempontból másod-, harmadvonalbeli szerzők, kismesterek vagy gitáros szerzők írtak. Általános komolyzenei körökben ezek az életművek mellőzöttek, s ezzel valahogy a hangszerük, a gitár is mellőzötté válik. Olyannyira, hogy a gitár hiánya egy kortárs zenei fesztiválról nekem sem tűnt volna fel, ha nem lennék gitáros. Ha be akarjuk emelni a komolyzenei kánonba a hangszert, meg akarunk szólalni a gitárfesztiválokon kívül más zenei fesztiválokon is, akkor erre azon a néhány csatornán van lehetőségünk, ahol az átjárás adott – azaz a barokk és a kortárs zene területén. Bachot szerencsére nem kell reklámozni, de befejezésül álljon itt – a teljesség igénye nélkül – néhány kompozíció gitárra a Mini-Fesztivál szerzőitől. Talán a változatosság kedvéért a következő koncertünkön az egyik Giuliani helyett belefér majd egy ilyen is.

 

Szóló gitárművek

Durkó Zsolt: Divertimento

Hollós Máté: Búcsú Aasetól

Kocsár Miklós: Suite

Sári József: 8 könnyű karakterdarab

Tóth Péter: Don Quijote szerenádja

 

Kamarazene gitárral

Georg Friedrich Haas: Quartet for 4 guitars

Madarász Iván: Missa Brevis

Yannis Kyriakides: lethe (003)

 

 

Hartl Bence