Mit adott az elmúlt 100 év a zeneéletnek? Olyan szerkesztési technikákat és szemléletmódokat, amelyekkel gyökeresen más fajta zenét komponálhatnak a szerzők, és felülírhatják a tonalitás, a klasszikus harmóniaképzés táblába vésett törvényeit. Olyan formabontó hangszereket, amelyek modern anyagok beépítésével és az elektronika alkalmazásával felkavarják a megszokott hangzásvilágot. A zeneoktatás széles körű intézményesítését, amely – számos hibája mellett – a nagy tehetségek felfedezésének és képzésének egyedülálló műhelyeit hozta létre. 

Az ember kikísérletezte és tökéletesítette a hangfelvételt, így már akármelyik hálószobában koncertminőségben élvezhetőek a legnagyobb előadások is. Soha nem működött még ennyi és ilyen minőségű koncertterem a világon, és soha nem járt ennyi ember koncertre, mint ma. Mindezek közismertek, kevesebb szó esik azonban zenei vonatkozásban arról a folyamatról, amelyet a 20. század egyik legjelentősebb társadalmi változásaként írnak le a történelemkönyvekben.  Az emberi közösségekről, a családról kialakított képet, a társadalmi együttélés szabályait, a  világ politikai irányvonalait, az egyes szakmákban berögzült elvárásokat, karrierképeket - és még sorolhatnám - alapjaiban változtatta meg az a pillanat, amikor a nő - valamikor a 19. század végén - a világ dolgain elgondolkozva falnak támasztotta a partvist, az ebédnek szánt lábost öntudatosan visszatette a szekrénybe, a mosószappan kicsusszant a kezéből, és – férjéhez hasonlóan - elballagott a legközelebbi munkafelvételi irodába. Az egyenjogúságért folytatott törekvések első pillanatától kezdve, bár csak lassan, és nagyokat reccsenve-roppanva, de elkezdett megnyílni a nők előtt a különböző szakmák felé vezető út, és a hivatásos zenei pálya is elérhetővé vált számukra. Tudjuk, hogy voltak zenészként számon tartott nők a megelőző századokban is, ám rájuk inkább csak kuriózumként emlékezünk. A tehetséges nőknek csak a 20. század óta van éppolyan esélyük arra, hogy felfedezzék őket, mint férfitársaiknak. Nézetem szerint a művészet nem lehet eléggé hálás a 20. századnak, hogy lehetővé tette a hölgyek számára, hogy fellépjenek a pódiumra, és zenéljenek. Ez fogalmazódott meg bennem Seres Bori koncertjén a Társaskörben.

Kevés olyan előadót hallottam, aki már az első darabbal lekötelezi közönségét. Seres Bori Scarlatti gyönyörű, lassú A-dúr szonátájával kezdte az estjét, és a művet olyan átszellemülten, fantáziadúsan, sokatmondóan játszotta, hogy egészen betöltötte vele a teret, a jelenlévő kb. 100 fős hallgatóságot pedig néhány perc alatt másik dimenzióba helyezte. Az, hogy főként az előadáson, és nem csak a nyitószám jellegén múlt ez a hangulatteremtés, a második, gyors tempójú Scarlatti szonáta során vált nyilvánvalóvá, melyet a rákövetkező három Legnani Capriccio interpretációja is megerősített. Ezek a helyenként játékos, humoros, helyenként uralkodó, vaskos karakterű, virtuóz zenei szeszélyek éppúgy megtalálták az utat a közönséghez, mint a szonáták. Mindben volt egy olyan fajta hajlékonyság, finomság, amelyet csak hölgyek előadásában lehet felfedezni, és Bori fenn tudta tartani velük azt a dús, tartalmas művészi közeget, amelyben ily szívesen lubickol a hallgató egy koncerten. 

Bogdanović 2. Szonátája alatt némileg meglazult a közvetlen előadó-befogadó kapcsolat. A művet - bár először hallottam – mind dinamikában, mind tempóban, és hangszínekben is jóval szélsőségesebbnek képzelem annál, mint ahogy ott megszólalt. Azt éreztem, hogy Bori a klasszikus-romantikus kor előadói eszközeivel fordul a kortárs zene szövete felé, amely azonban nem reagál ezekre. Azok az ívek, amelyekkel formálni lehet egy 200 évvel korábbi periodikus dallamot, nagyot szikrázva lepattannak Bogdanovićról. Ha ugyanazzal a hajlékonysággal és rugalmassággal ragadja meg a művész Bogdanović Szonátáját, mint amelyek Scarlatti szonátáit oly kecsessé, lággyá teszik, reménytelenül kicsúszik a kezei közül. A Bogdanović darab Bori előadásában szép volt, de talán éppen nem szépnek kellett volna lennie, hanem valamely más szempont szerint hatásosnak. 

Albeniz zongoradarabjában, a Torre bermejá-ban, amelyet Alfonso írt át gitárra, Bori ismét visszatalált a hozzá közel álló zenei területekre, és érdekes módon, amit Bogdanović művében hiányoltam, ebben az előadásban kamatostul megkaptam. Felszabadult, érzelemdús, kitörő erejű gesztusok szólaltak meg a darabban. Már ezt is jó volt ismét hallgatni, ám Miguel Llobet Sor-témára írt variációiban - a főtéma meghittsége és a variációk szeszélyessége nyomán - visszatért a Scarlatti-Legnani blokkban megismert igézet. Külön ki kell emelni az üveghangos variáció légies megformálását, amelyben leginkább érvényre jutott Bori csiszolt zeneisége.

A második félidőben két olyan mű is elhangzott, amelyet a szerzők hölgyeknek írtak. John Duarte Idylle pour Ida című művét a kiváló tehetségű Ida Presti emlékének ajánlotta. A darab elsősorban magával ragadó, bensőséges harmónia- és hangzásvilágával hódítja a közönséget, és Bori jó érzéssel domborította ki az ebben rejlő lehetőségeket. A Duarte-darabra jellemző intimitás azonban átöröklődött Aguado rákövetkező Rondo Brillante-jének bevezetésére is, amely így nem tűnt föl annyira meggyőző színben. A főtémától kezdve viszont ismét hiteles volt az Aguado-darab karakterformálása. 

Ezután a koncert meredeken felfelé ívelő szakaszába lépett, amely a tetőpontot a zárószámmal érte el. Ám ez előtt sor került még Sári József Variációk című művére, amelyet Sonja Prunnbauer számára komponált. Az előadás alatt meggyőződtem róla, hogy Bori nem csak a 18-19. század zenei világában érzi otthonosan magát, de korunk zenéje sem áll távol tőle. Giuliani művében minden együtt volt ahhoz, hogy az fiatal művésznő számára testhez álló darab legyen. Embert próbáló virtuozitás, humor, dinamizmus, érzelmesség, amelyeket a mű minden pontján épp olyan intenzitással játszott, amit a zene megkívánt; érezhető és jól követhető zenei elképzeléseit sodró lendülettel alkalmazta a műre, amelyet így teljes pompájában adott elő. 

Sajnos sosem tudjuk meg, a zenész hölgyek megjelenésének milyen konkrét hatása volt a zeneéletre. A feladat, hogy ezt hitelesen kimutassuk, mint például a stúdiófelvételek hatását az élőzenére, szinte reménytelen. Néha viszont jó engedni a csábításnak, hogy - ha mégoly tudománytalan módszerekkel és megalapozatlanul is -, de felismerjünk olyan művészi attitűdöket, amelyeket a hölgyek képviselnek a zenében. Egy régi fotó jut eszembe, amelyet egy könyvtárban láttam: fiatal asszony hímez egy gyönyörű, hatalmas terítőt, hajlékony ujjai fürgén járnak a vásznon, minden figyelmét a szépség megalkotására összpontosítja. Körülötte férfiak állnak, és tátott szájjal nézik, mint egy csodát.

 

Déri Gábor